2020.12.02. - Melinda, Vivien

Az emberismeret három alapkérdése

Az emberismeret három alapkérdése
Mire törekszik, mire képes és mi az, amit meg is valósít lehetõségeibõl? Erre a három kérdésre kell választ találnia annak, aki embertársát, vagy éppen önmagát kívánja értékelni. A személyiséglélektan ehhez különféle embertípusok meghatározásával is hozzájárul.

Az élet minden területén szükségünk van az emberismeretre, de nem hiányozhat az önismeret sem ahhoz, hogy egészséges emberi kapcsolatokat létesítsünk, ezáltal az életben sikerrel járjuk utunkat, s ne tévelyegjünk sorsunk útvesztõiben. Talán furcsán hangzik, de igaz: embertársaink megismerésénél nehezebb önmagunk megismerése és reális értékelése.
Az emberismeret az a képesség, amivel meg tudjuk állapítani, hogy bizonyos hatásra, adott helyzetben miként reagál a másik. A jó emberismerõk egyben jó megfigyelõk, logikusan gondolkodnak, reálisan látják a világot és aszerint ítélkeznek. A gyakorlati emberismeret mindenkiben kifejlõdhet, aki rendelkezik az említett tulajdonságokkal: tud figyelni másokra, érdeklõdõ, képes a kontaktusteremtésre. Ám a gyakorlati emberismeret sokszor hordozhat tévedéseket is.

A tudományos indíttatású emberismeret megbízhatóbb, megvédhet elhamarkodott ítélettõl, a túlzottan szubjektív véleményektõl, hiszen az emberi személyiség tudományos igényû elemzésére épül. Számos tudományág kutatja a filozófiától kezdve, a szociológián át a közgazdaságtudományig, és nem utolsósorban a pszichológia, a személyiséglélektan. Tudományos megközelítésben a személyiség alapvetõen három tényezõre épül: az öröklött tulajdonságokra, a környezeti hatásokra és a nevelésre. Ez a magyarázata annak, hogy minden ember más és más, ami azt is jelenti, hogy teljes valóságában senki sem ismétlõdhet meg az idõk folyamán, még a géntechnika segítségével sem.

Embertípusok az érzelmek és magatartásformák alapján

Ám ha minden ember más és más, vajon lehet-e olyan összefüggéseket, törvényszerûségeket találni, amivel általánosítható az egyedi jelenség, az egyén? Erre az egyik lehetõség a tipológia. A legrégibb típustan 2400 éves, Hippokratész görög orvos nevéhez fûzõdik. Az általa meghatározott, fõleg vérmérsékletre, érzelmekre épülõ típusok mindmáig ismertek. A kolerikus ember érzelmei erõsek és tartósak, a szangvinikus érzelmei bár erõsek, de nem tartósak. A melankolikus jellemzõje a tartós szomorúság. A flegmatikusnál viszont gyengék az érzelmek, és lassan keletkeznek.

A XIX. század végén, a XX. század elején keletkeztek a modern típustanok. Ezek az idegrendszeri folyamatok, a gondolkodás és magatartás összefüggései alapján keletkeztek. Például a külvilághoz való viszony alapján C. G. Jung meghatározza az introvertált, azaz befelé forduló és az extrovertált, vagyis a kifelé forduló típusokat. Az introvertált, aki érzelmileg kevésbé kapcsolódik másokhoz: szorongásra, töprengésre hajlamos; szórakozott, kerüli a társaságot; nem szereti a változást, nehezen alkalmazkodik; dominál saját belsõ világa. Az extrovertált típus ellenben könnyen teremt kapcsolatokat, gyorsan reagál; cselekvõképes, jó hangulatú; figyelmes, jól alkalmazkodik; kedveli a változást.

A különbözõ típustanok némi eligazodást adhatnak, segíthetnek mások és önmagunk megismerésében. Ám, ahhoz, hogy a személyiség értékeit megismerjük, három kérdésre kell választ kapni. Az elsõ: mire törekszik az illetõ? Azaz milyen a beállítottsága, az értékorientációja, az igényszintje, milyenek a szükségletei, és mi motiválja. A második kérdés: mire képes az adott ember? A választ részint az minõsíti, hogy milyen a fizikuma, az idegrendszere, munkabírása, egészségi állapota; másrészt a képességeit, például a gondolkodását, beszédét, figyelméét és kézügyességét, az érzelmi életét. A harmadik kérdés: mit valósít meg törekvéseibõl? E kérdés a személyiség magjára utal. A jellemrõl és az akaratról kapunk tájékoztatást, olyan tényezõkrõl, amelyek az emberi magatartásban és cselekvésben meghatározóak.

Az irreális énképpel magunknak ártunk

Mindannyiunkban él valamilyen kép a saját személyiségünkrõl. Ez lehet tárgyilagos és valós, de lehet hibás is. A reális önértékelés képessége szerencsés személyiségjegy, aminek alapja az önismeret. Ha ismerjük magunkat, könnyebb értékelni saját képességeinket.

Az önértékelésben szerepe van a környezetünkben elfoglalt tényleges helyünk felismerésének, s ezen túl a másokkal való összehasonlításnak. Ha énképünk reális, akkor sokkal inkább képesek vagyunk pozitív szerepet betölteni. Aki azonban saját értékeit túlbecsüli, önelégültté, elbizakodottá válik, nem törõdik mások véleményével, lenézi a többi embert. Ezért gyakran nem tud beilleszkedni a környezetébe, a társadalomba. Õk gyakran kerülnek a hízelgõk hálójába, mert dicsérgetésre, magasztalásra, "csodálatra" vágyakoznak, azt igénylik a környezetüktõl. Akik viszont lebecsülik önmagukat, szintén nehezen állják meg a helyüket, mert bizonytalankodnak, határozatlanok. Megesik, hogy éppen durvasággal, erõszakossággal próbálják ellensúlyozni kisebbségi érzéseiket. Mindkét értékelési hiba nehezíti, sokszor lehetetlenné is teszi, hogy embertársainkkal egészséges és produktív kapcsolatot alakíthassunk ki.

dr. Takács Ilona